palfy 2018 meghivo
 

A MAGYAR PRÓZA NAPJÁTÓL A KÖLTÉSZET NAPJÁIG című irodalmi pályázat legsikeresebb alkotásai

 

Petőfi Sándor: Füstbe ment terv nyomán

„Dr.Zsákos Bolváci”

Elszállt álmok

Egész nap az iskolában

azon tanakodám,

mikor lesz már nyári szünet,

s focizhat bokám!

Mit csinálok majd először

az első napokban?

Focizok vagy gépezek,

benne leszek a lapokban?

S jutott eszembe nagyon sok

játék és fordulat,

de megzavart a csengőszó,

s a „fogd a cuccodat”!

Sa valóságba zuhanék,

a matek óra vár.

Számok, halmazok, függvények

és néhány aránypár.

 

 

Jelige: Setőfi Pándor

Egy gondolat rág engemet

 

Egy gondolat rág engemet,

Hogy mondjam el otthon, a ma kapott jegyemet.

Lassan vezessem fel, vagy hosszan adjam át?

Sajnáltassam magam, vagy szidjam a tanárt?

Elfogy az erőm, elszáll, mint egy madár,

S én állok némán, mint egy gyertyaszál.

Ne nagy büntetésem legyen,

Ne vesszen el a drága netem!

Inkább szeretnék egy olyan büntetést,

Ami nem okoz nekem lelki sérülést.

Felajánlanám az összes tankönyvemet,

Hisz van rengeteg tanulni vágyó gyerek.

Bár, a sok gyerek nem is tudásra szomjazik,

Csak leigázták a szülők és galád tanáraik.

Diákszabadság!

S ezt elharsogják,

Elharsogják az 1b-től a 8a-ig,

Kiterjesszük a harcot a tanári szobáig.

Ott essem el én,

A tanári küszöbén!

Ott essen ki a napló a kezükbül,

S ajkam örömmel, dalolva zendül.

Hadd nyelje el egy papírgyűjtő telep,

Zúzzuk be e véres, csúnya jelképeket.

Kedves diáktársak, ne hagyjuk magunkat,

Harsogjuk szét igaz szavunkat!

A tanárok karának is meg kell tanulni,

Jobb érzés mesélni, mint folyton vallatni.

A kérdezés tudományát fejlesszék olyképpen,

Hogy válaszoljon az is, ki nem figyelt éppen.

S kérem, ne legyen abból hadi állapot,

Ha otthon hagyom a házi feladatot.

Dolgozzunk együtt végre,

Hozzunk egy szövetséget létre!

A hős és nemes tanárok, kik mellénk állnak,

Örüljenek velünk a diákszabadságnak!

 

 

Varró Dániel: Badar állathatározó c. versének átirata a „Tengerimalacok”-tól

Szép állat a zsiráf,

mindig mindent lerág,

ezért nem nő virág,

szép állat a zsiráf.

Szép állat a cápa,

a halakat rágja,

jó büdös a szája,

szép állat a cápa.

Szép állat a boci,

nála nagy a poci,

nem jön be a foci,

szép állat a boci.

Szép állat a nyuszi,

csak egy kicsit duci,

ezért olyan cuki,

szép állat a nyuszi.

Szép állat a béka,

kicsit iszik néha,

ezért nem jár bálba,

szép állat a béka.

Szép állat a róka,

kedvenc helye Róma,

utazása móka,

szép állat a róka.

 

 

„VANI”, 5-6. évfolyam

Bánya

Dorognak nagy kincse a bánya,

sír az üres, rengeteg tárna.

A lámpák fénye ragyog szépen

a sok koromfekete téren.

A város felfejlődött gyorsan,

a sok szép odakerült nyomban.

Gondoljunk a dolgos bányászra,

szívünket öntse el a hála.

Ma sok csille csak ásít némán,

mi bányászváros maradunk ám.

Büszkék vagyunk nagyon múltunkra,

soknak munkát adott a bánya.

Emlékezni sohasem késő,

még ne feledjük, ki honnan jő.

Ragyogva süt a nap az égen,

jó szerencsét kívánok éppen.

(Eredeti vers: József Attila: Mama)

 

 

 Jelige: Zimante

Írj meg egy verset, még egyszer!

I.korcsoport 6. osztály

Tanár leszek

Tanár leszek, oszt nevelek

kelő nappal én is kelek

nem törődöm semmi mással

csak a tanulók hadával.

Minden tanított diákom,

kedves nekem minden nyáron,

ha megbukik,azt se bánom

igazam lesz mindenáron.

Vizet iszok, jókat eszek,

s a jó híremért sokat teszek.

Nem ér engem veszedelem,

szülőket is megnevelem.

Kell ez nekem? Igen? Nagyon!

Gyerekeket el nem hagyom,

ha nem nevel otthon anyád,

hadd legyek itt én az apád.

 

 

Jelige: „MIMA”

                                   Mióta nem dörög a föld Dorog alatt...

                Réges-régen, amikor még az emberek barátságban voltak a törpékkel és a tündérekkel, volt egy kis település, amit úgy hívtak, hogy Dorog. Dorogra sok kereskedő és árus jött. Egyszer csak rejtélyes módon elkezdett dörögni a föld. Ettől megijedtek a kereskedők, és elmenekültek.

            Ezután nehéz idők jártak Dorogra. Az embereknek kemény munkával kellett megdolgozniuk a betevő falatért és mindenért, amire szükségük volt. Hiszen az idegenek a várost messziről elkerülték. A dorogiak egy idő után megszokták a föld mélyéről jövő dörgéseket, és nem törődtek velük.

            Egyszer egy kisfiú elkóborolt otthonról. Talált egy barlangot, amelyből nagyon hangosan lehetett hallani a dörgéseket. A fiúcska óvatosan lemerészkedett a barlang mélyére. Meglepetésére apró törpéket látott, akik fényes fekete köveket bányásztak. Ami fentről dörgésnek hallatszott, az a sok-sok apró csákány koppanása és a csillék zöreje volt. A fiúhoz váratlanul odalépett egy barátságos törpe, aki megmutatta neki az egész bányát, amely egész Dorog alatt húzódott. A hatalmas termeket szűk alagutak kötötték össze. Mindenhol fáklyák lobogtak, és a törpék barátságosan üdvözölték a fiút. Elmondták, hogy a fényes fekete kő neve szén. Ha meggyújtják, sokáig izzik, és nagy meleget ad. Elpanaszolták, hogy leomlott az egyik járatuk, és néhány törpetársuk ott rekedt. A fiú azonnal segítségükre sietett. Kimenekítette a kimerült, éhes törpéket. Így hála neki, a törpék megmenekültek. Jutalomból a dorogiaknak adták a bányát, hogy télen ne fázzanak ezentúl. Megtanították őket a bányászat rejtelmeire. A kisfiút a szülei nem büntették meg, amiért elkószált, sőt, a város megjutalmazta őt. Ettől kezdve a lakók örök barátságot kötöttek a törpékkel.

            Dorog sorsa nagyon jóra fordult. Újra elindult a kereskedelem, és a szén jóvoltából sok pénzt kerestek. Dorog szép és gazdag város lett, ahol öröm lakni, és ez idő óta nem dörög a föld Dorog alatt.

 

Jelige: Rozália

Legenda a városi könyvtárról

Hogyan is kezdjem ezt a rendkívül szokatlan és érdekes történetet..

Elófordult már veletek, hogy egyik játékotokon vesztetek össze a testvéretekkel? Nos, nyilvánvaló, hogy igen. Ti még megváltoztok, de történetem főszereplői nemigen hiszem, hogy valaha is megjavulnának, bár csodák léteznek, ki tudja.

Kezdem is. A városi könyvtár helyén történt, alapítása előtt pár évvel. Visszaemlékszem arra a napra, furcsa dolgok történtek velem. A környéken laktam, s az asszony leküldött a szemközti kisboltba, de elfogyott a tej. Kicsiny lakhelyem akkoriban még nem volt tele olyan sok nyüzsgéssel, meg bolttal, de a szomszéd nénik között mindig voltak pletykák. Viszont volt egy gazdag és nagy úr, aki már rettentően idós volt, folyton csak a munka és a munka érdekelte. Felesége pár évvel ezelótt meghalt, a férfi szinte összeomlott. Két fluk volt, Zoltán és Iván. Mindketten csak magukkal foglalkoztak, gyerekük nem volt, csak feleségük, akiknek már valószínűleg elég sokszor lehetett elegük a két ifjúból.

Iván, nos, hát. O mindenkivel rendes volt, de testvérével elég sokat vitáztak.

Zoltán. O viszont ment a baj után mindig. Az már kiskorában is olyan kópé volt, hogy csak jaj.... Szegény férfi, élete szerelme után csak két viaskodó gyerekére számíthatott. Mindent megadott volna azért, hogy békesség legyen köztük. Élete utolsó napján pedig örököseit magához hívatta és így szólt: „No fiúk, az én idóm itt lejárt. Nem élhetek örökké. Egy dolgot jegyezzetek meg: a vér nem válik vízzé, és bármerre visz titeket az út, mindig testvérek maradtok, akármi is történjék.”- mondta, majd kis idó múltán folytatta: „Azt akarom, hogy birtokomat felezzétek el, s az áldásom reá, lehet ottan gyümölcsös, egy kis házikó ottan, vagy akármi. Legyetek egymás támaszai, mint ahogy ti voltatok nekem, s ezáltal ne csak a vér kössön össze titeket, hanem a telek is.” Az ifjak fejében oly sok dolog játszódott le e pillanatban. Nem tudták, hogy most mit is tegyenek, hisz úgy voltak vele, hogy egyikük se hajlandó a másikkal akár felezni egy területen. Tiltakoztak, majd egyszerre így szólottak: „Apám, nem teheted ez!” — lázadtak fel szülőjük ellen. „ Hát miért ne tehetném meg? Az én földem,azt teszek vele, amit csak szeretnék, és azt akarom, hogy osszátok el.”

Ezután jött el a végső szomorúság, s talán az öreg reménykedett benne, hogy halála után sikerül neki, hogy végre béke legyen eme két ifjú között. Ha nem is vallották be maguknak, nagyon szerették testvérként a másikat, de legfőképpen az édesapjukat. Ráadásul ezután már tényleg csak egymásra maradtak. Haragosan ballagtak ki az aprócska otthonból, igazából vegyes érzelmek kavarogtak bennük. Egyrészt tanácstalanok voltak, másrészt pedig mérgelődtek apjuk döntése miatt. Aztán pedig elmentek az akkor még üres birtokhoz. Se növény, se ház, se semmi. Az egész lehetőségekkel volt tele számukra, vagy talán lesz ebből még két testvér őszinte igaz barátsága. Zoli meghúzta a csizmájával a vonalat, mely elválasztotta őket. Iván így szólt: „Hogy képzeled te azt, hogy az enyém legyen a kisebb? Na, azt már nem!” S cipőjével újra húzta a határt. A nagyobbik testvér töprengett, hogy mit is csináljon, majd csak annyit mondott: „Rendben!” Majd szép lassan elsétált, de ezzel nem hagyta annyiban. Zoltán haragosan lökött félre mindenkit az útjából, köztük még engem is.

Este lett. Az idősebb testvér ahhoz a tervhez jutott, hogy valamilyen módon visszavág az öccsének. Testvére területét teleszórta babbal, mert ezeknek volt valamilyen „tréfás ereje”. Gondolta, másnapra kikel, s így is lett. Ki is ment a mit sem sejtő Iván, majd megpillantá a hatalmasra nótt babokat. Amult és bámult a csodától, hiszen ó ezt jótettnek vette, le is szedte őket. Boldog volt, de.... csak nem a bátyja trükkje? Á, ez most cseppet sem foglalkoztatta. Nem tudta milyen tréfa ez az egész. Hazament boldogan és elsápadt a csodálkozástól a felesége. Együtt örültek, majd elkezdték enni a hirtelen termett zöldségei. Ezután kezdtek egyre kövérebbek és kövérebbek lenni. Az ablakból figyelte őket a „bűnös”, s jót nevetett rajtuk. Az átvert testvér ordított vörös fejjel, mindenki hallotta. „Ó, te átkozott! Hogy az ördög vinne el! Hogyan lehet ilyen bátyám?!” Most töprengett el igazán a bátyja, hogy milyen gonosz ó valójában. Bűntudat gyötörte, Zoli azonban ebből semmit sem vett észre. Azon is gondolkodott, mivel múlhatná felül testvére tettét. Hasonlítottak két ötéves gyerekre, akik egy új kis autón vagy a legutolsó darab csokin veszekednek.

Felesége hagyta, hogy makacs férje menjen a saját feje után. Végül is a gonosz testvér megérdemli. Pár óra múlva elmúlt a varázsbabok hatása, és már nem úgy néztek ki, mint két óriási labda. Zoltán határozott lépést tett. Éjszaka történt, festékes vödrökkel, elszántan. Fél éjszakája ráment, de megérte. Testvére házát átfestette, arra már nem emlékszem, hogy milyen színűre, csak akkora vita lett belőle, hogy Dorog összes lakosa hallotta az biztos. Dühösen indult át Iván, tudta, hogy a testvére így vágott neki vissza. Olyan gondolatok játszódtak le a fejében még, hogy ha ó a rossz báty, akkor ó milyen öcs? Utólag említett személy a közös birtokukon volt. Félúton az elválasztónál álltak. „A házam! Te aljas!” ordította rá. „Te mondod? A feleségem és én egy babtól meghíztunk, ne röhögj!” — parancsolt neki. „Ha nem bírunk egymással megmaradni, ássuk fel ezt az egészet!” „Rendben! Végre egy jó ötlet!” Elkezdtek ásni. Egyszer csak az ásó nem bírta tovább, valami kemény volt a földben. „Mi lehet az?” — töprengtek, majd folytatták. Egy hatalmas láda volt benne! Olyan boldogok voltak! S rádöbbentek, de nem csak a benne levő arany miatt, hanem azért, mert végre összedolgoztak, még ha így is, de ez a lényeg. „Sajnálom, hogy ilyen voltam. Én nem akartam. Szégyellem magam.” — kezdte a bocsánatkéréssel Iván. „Kérlek, te se haragudj rám, nem kellett volna így viselkednem! — ölelték meg egymást. S egy pillanatra a városban is béke lett, valami abban a percben megváltozott. Mintha a fák, az emberek, a madarak is vidámabbak, szabadabbak lettek volna. Csodás élmény!

Mit csináltak a kinccsel? Nos, összefogtak és közösen, pár év után a város haladásával 1953ban megalakították a városi könyvtárt. Talán azok a történetek vannak bennük, amelyeket együtt éltek át, talán nem.

Lássuk be, a változás jó. Félelmetes nyitni felé, tudom, de megéri, s hátha sikeres lesz. Igaz szeretet jégszívból. Két egymással törődő testvér lett. Ahogy édesapjuk mondaná: „Legyenek egymás támaszai.” Azóta, ha megyek tejért a kisboltba, már nem hallom őket veszekedni. S talán azóta sosem vesztek össze. Bíztatok benne és sikerült.

Az új dolgok jót is hozhatnak, mert ók azóta is boldogok.


 

Jelige: Zimante

Irj egy mondát Dorogról!          L korcsoport                    6. osztály

A furfangos vacsora


Dorog város nevét először 1181-ben említették, ahol is a királyné szakácsai éltek.

Történt egyszer, hogy a király egy hosszú vadászatra ment. A királyné hazaérkezését egy különleges vacsorával akarta megünnepelni. Ezért összehívta a szakácsokat és versenyt hirdetett közöttük. Aki, a legérdekesebb módon tudja feltálalni a finom fogásokat, az nagy jutalomban részesül. Mindenki százfelé szaladt. Új fűszerek, virágok, receptek, gyümölcsök után kutattak. Felkeresték a régi nagy öregeket, mvesembereket, mészárosokat, hogy új ötleteket szerezzenek. Próbálgatták otthon a recepteket, de a legtöbbet nem sikerült megcsinálniuk. Hiányzott ugyanis valami. De, mi? Nem jött rá senki. Estván, a főszakács kuktája, titokban készült a versenyre. Ismerte a hegy másik oldalán élő remetét, akit gyakran meglátogatott és enni vitt neki. A következő nap is elment hozzá és elmesélte, neki a gondját. Az öreg elmosolyodott és a fiú mlébe súgta a következőt: a víz. A fiú nem értette. A víz, ismételte a remete. De arra, hogy milyen víz, nem kapott választ. Hazament és gondolkodott. Eppen akkor, beteg lett a kishúga. Az anyja megkérte, hogy menjen el a 2 járónapra lévő forráshoz, és hozzon onnan vizet. A fiú így is tett. Kifáradva érkezett meg és örömmel látta, hogy testvére jobban lett. Anyám -kérdezte- mitól olyan jó ez a víz? Tudod fiam, ahonnan ez a víz ered, ott a földben varázslat van. Milyen varázslat?kérdezte Estván. Azt nem tudom, de gyógyít már nagyon régóta. A fiú sokszor segített édesanyjának főzni, sütni. Egyik kedvence az volt, amikor „elbújtatósat” kellett készíteni. Mindenféle ételt, húst, gyümölcsöt, zöldséget egymásba kellett tenni és úgy megfózni vagy sütni. Eközben a többi szakács éjjel-nappal főzött sütött. Csúnya módon igyekeztek egymás receptjeit ellopni. Lassan elérkezett a nagy nap. A királyné maga elé kérette a szakácsokat és megparancsolta, hogy tegyék ki az asztalra az ételeket. Volt ott minden. Oz zöldségekból készült erdő közepén, vadkacsa szájában fiivekkel, békacombból épített vár és még sok minden, ami a szemnek és szájnak ingere volt. A királyné elégedett volt, másnapra várták haza a királyt. Eljött a várva várt nap. A király megérkezett, de látszott rajta, hogy valami nincs rendben vele. Fáradt vagy?- kérdezte a felesége. Nem, de tegnap este gombát ettem. Lehet, hogy nem volt jó? nem tudom, de nem vagyok túl jól- válaszolta. Pedig én királyi vacsorával vártalak. El sem tudod képzelni, mennyi finomság vár rád-szólt a királyné- En azonban csak egy tányér levesre vágyom. Levest a királynak azonnal!- kiáltotta a királyné. Igen ám, csak senki nem főzött vacsorára levest. Akkor álltak még csak neki. De a király egyre rosszabbul lett. Estván ezt látva, hazarohant és az esti levesét, amit forrásvízzel készített el kishúgának, azonnal elhozta a királynak.

Először nem akarták megengedni neki, hogy a király asztalára tegye. Mivel, más még nem készült el a levesével, és mert a királynak megtetszett az illata, letehette az asztalra. Az első néhány kanál után a király egyre jobban lett. Mire megette a levest, már mosolygott is. Megkérdezte: Ki vagy fiú? - Én Estván vagyok, egyszerű kis kukta. — felelt a legény. Hát kis kukta többé nem leszel, de ha tudsz még valami finomat nekem holnap délre csinálni, akkor kinevezlek főszakáccsá.

A fiú nem sokat törte a fejét, hanem másnapra elkészítette a saját kigondolású „bújtatósát”. Sült malacot vitt a királynak, szájában almával.- A többi szakács, amikor meglátta, kinevette. Ez lenne a híres ebéd? Ilyet a kisfiam is tud csinálni —mondták.

Várjatok csak, gondolta magában. A király is meglepódött, amikor meglátta a malacot. Ennyi?- kérdezte. Csak kóstolja meg, királyom!- bíztatta Estván.

A király így is tett, bízott a fiúban. Az első szelet után kiderült, hogy a malacban egy pulyka, abban egy liba, benne egy tyúk és legvégül egy galamb volt. A húsok között temérdek fűszer és zöldség volt. Ilyet a király még életében nem evett. Nagyon ízlett neki. A szakácsoknak leesett az álluk a csodálkozástól és elfogadták Estvánt főszakácsnak. EttÓl kezdve, minden nap új étel került a király asztalára.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 


 


 

 

 

 

 

 

 


 


 

 

 

Today16
Yesterday45
This week245
This month1018
Total34044

Visitor IP : 54.166.245.10 Visitor Info : Unknown - Unknown 2018. máj. 27. vasárnap, 10:07

Who Is Online

Guests : 12 guests online Members : No members online
Powered by CoalaWeb