Rövid ismertető az alkotóról:

A kezdeményező, lendületes, impulzív művész 1988-tól foglalkozik autodidaktaként képzőművészettel. A szentendrei Vajda-stúdió hatására kezdett festeni. Elsősorban olajjal fest vászonra, farostra, de készít linómetszeteket, linotípiákat; és zsákvászon, drót felhasználásával textilplasztikákat is. Közel áll hozzá az impresszionizmus, expresszívizmus, az avantgárd, a szürrealizmus világa és ezek eklektikus megjelenítése. Kompozícióit pontosan lehatárolt foltok, egységes, zárt háttér és megnyújtott, gótikát idéző figurák, színvilágát felfokozott, olykor harsány, expresszivitás jellemzik. Témái: városkép, portré, csendélet, szobabelső, alakok. Művészetszervező. Ötletgazdaként megvalósítója volt az esztergomi Lépcső-utcai szabadtéri kiállításoknak, létrehozta és 1999-2000 között egy évig működtette a Pince Galériát.

forrás: www.granart.hu

Sopotnik Zoltán, József Attila-díjas költő a következő szavakkal készült a megnyitóra:
A MACSKAFAROK
DISKURZUSA ISTENNEL,
AVAGY
MI AZ A FOLK-AVANTGÁRD?
Ferenczi Gábor képei elé
“Ferenczi Gábor ezen válogatásában kiűzte univerzumából az embert, vagyis látszólag űzte ki, mert nagyon is ott van, csak éppen takarásban, amitől nem kell megijednünk, elő szokott ez fordulni velünk. Ferenczi majdnem az állatokat is kiűzte, de persze ez a kiűzetés is rafinált, mert megjelennek itt-ott, hol madár, hol pedig lárva vagy féreg formájában, azt hiszem. És persze az ember, az én, az egyén is előbújik a takarásból az egyik képen, éppen egy körmölő, csuklyás alak, remélhetőleg szerzetes formájában. Akárcsak Joan Mirónál, itt is megképződik egyfajta rafinált kozmikus távlat, ami felől nézhetjük ezeket a majdnem-nonfiguratív alkotásokat, ha akarjuk. A kényszeresen lebegő székek egyből a súlytalanság egyszerre félelmetes, és egyszerre vágyott állapotát idézik meg bennünk, ha akarjuk, ha nem. Ebből aztán szépen következik az álomszerűség is, ami elég váratlanul telepszik ránk, hiszen a festmények szikárak, kicsit elidegenítettek hozzá, de Ferenczi képes bebizonyítani, hogy akár még tévedhetünk is.
Arra is érdekes lehet kitérni, hogy ez a kozmikusság tényleg látszólagos, nagyon is e földi dolgok történnek a festő képzeletbeli bolygóján, és alapkérdések vannak feszegetve. Ha belegondolunk, megint csak tetten érhetjük az archaikussággal való diskurzust: a szék, a létra, a kerék, amelyek többször megjelennek, mint egyfajta létmatricák, az ember alaptárgyai, találmányai közé tartoznak. A létra az egyik szimbóluma az Istennel, istenekkel való szóba elegyedésnek, az imának, a fohásznak is, de a nagyon régi generációk képviselőit is a mennyországban képzeljük el a legszívesebben. Felmászhatunk hozzájuk a létra segítségével. Nem beszélve arról, hogy egy Lázár Ervin-mesében a nagyapa is egy hosszú létrán állva színezi ki a csillagokat, ha jól emlékszem.
A szék motívuma is hasonló: nekem egyből nagyszüleink, dédszüleink emléke sejlik fel, ahogy a széken ülve, kicsit lehajolva adják át a mesét, az ősi tudások legjavát. És igen, van itt ezen a bolygón valami Lázár Ervin-i szép vigyor is, saját „Ferenczis” meseszerűséggel fűszerezve. Meg persze ez a macskafarok-szerű karcolás, vagy mi a csoda, ami minduntalan belelóg a képekbe, méghozzá pofátlanul lóg bele, és töri meg az értelmezést, amitől vidám lesz az ember. Igen, van még ezeknek a képeknek egyfajta bája, amit ez a macskafarok, de lehet akár nagyapa félrecsúszott bajusza is jelképez. És még ezer minden, mert Ferenczi bolygója, birodalma ilyen. Állandóan változik, aranyosan szélsőséges, és nagyon jó elveszni benne. Valaki így jellemezte: folk-avantgárd, derítsük ki együtt, igaza volt –e?”
X