A gombfocitól Csepecz Jánosig (interjúrészlet)
„Kétféle futballista van. Aki gombfocin nőtt fel, és aki Playstation-ön”
(Kemenes Szabolcs)
A gombfoci az 1910-es évek óta létező hungarikum, bár rajtunk kívül a brazilok is nagy rajongói. A labdarúgáséval együtt nőtt népszerűsége, és generációról generációra szállt a játék öröme-izgalma. Ez az én esetemben is így volt. A komoly, és bemutatkozásomra, bevezetőmre koncentráló Csepecz János (70) már pár perc után elmosolyodott, amikor elétettem egyik első gombfoci-csapatomat: a Vasast.
Hogyan kezdődött az első nagy korszak, a tatabányai?
Esztergomban születtem, laktam, éltem és nőttem föl. Ott kezdtem futballozni az Esztergomi Vasasban. 1968-ban Tatabányáról megkeresték a szüleimet (akkor 17 éves voltam). Kónya István és Buzánszky Jenő volt az edzőm, fiatalon kerültem be az akkor NB II-es csapatba, és ifi válogatott is voltam. Jártuk az országot, és felfigyeltek rám.
Jenő bácsi az MTK-hoz is ajánlott, ismerve Sándor Csikart, de a tűzoltóparancsnokként dolgozó apukámnak a megyei parancsnok Tatabányáról feltette a kérdést, hogy szeretne-e továbbra is pozícióban maradni. Hát, így kerültem a Tatabányai Bányászhoz, ahol akkor még védett Gelei József olimpiai bajnok kapus, később edző. Mellette volt még Rothermel Ádám is, aki 1972-ben olimpiai ezüstöt nyert.
Ennek ellenére hamar bedobták a mélyvízbe!
Mondhatni. Gelei akkortájt hagyta abba, és végül is a Rothermellel ketten maradtunk. Nem lazsáltunk, zajlott az élet.
De pár évig csere volt?
Volt egy nagyon jó tartalék csapatunk! Az ún. „fakóban” védtem. Még később is. Külön bajnokság volt, amit megnyertünk. A meccsek az első csapat mérkőzései előtt voltak. Örültem annak, hogy ott vagyok, olyan emberek között, mint Monostori Tivadar, vagy Csernai Tibor (olimpiai válogatott 1964-ben, 4 meccsen 6 góllal!) és Szepesi Gusztáv („brazilverő” válogatott), akikre pótapáimként tekintettem, hiszen fiatalon kerültem oda. Ott jártam MTH-ba, szakiskolába.
Aztán megvetette a lábát a csapatban.
Érdekes volt az első kapusposztra kerülésem. Tatára jártunk edzőtáborba. Az akkori edző, Lakat Károly megkérdezte az elsőszámú kapust, Rothermelt, hogy evett-e meccs előtt. Akkor jött divatba az epres joghurt, amiből benyomott hármat is. A taktikai megbeszélésen mindenkinek fel volt írva a neve egy táblára, de a kapusé letakarva maradt. Rothermel arra hivatkozott, hogy ideges, de amikor meglátta a nevét, akkor sem tudott túllépni a dolgon, így az edző nekem adta a meccset a Fradi ellen a Népstadionban. Albert fejelt is egy gólt, s a meccs végén azzal vígasztalt: „Kicsi, ez másnak is bement volna.” Még volt pár forduló a bajnokságból, úgyhogy megint Rothermelnek kellett védenie, mert veszélybe került az olimpiai szereplése. De az olimpia után nem sokkal elment a csapattól, s már én lettem az első számú kapus. Akkortájt még ott játszott a szintén olimpiai ezüstérmes Tóth Kálmán, és ott vezetett le a sérült Göröcs János is, akit nagyon nagyra tartottam; az Újpestnek már nem kellett, pedig ragyogóan játszott. Ha nem ment vissza Pestre a családjához meccs vagy edzőtábor miatt, akkor nálam aludt.
Milyen volt a közösség?
Nálunk nagyon jó társaság volt. Mondhatnám, családias és jó hangulat uralkodott. összejártunk, kirándultunk, a budapestiekkel is.
Volt meghatározott edzéstervük? Milyen volt egy napjuk?
Minden nap edzettünk reggel, edzettünk délután. Sokan jártak le Pestről. Szerdánként volt edzőmeccsünk valahol. Volt, hogy három edzésen is részt vettem: délelőtt az első csapattal, 2-kor a másodikkal, 4-5 órakor jött a fakó.
A tati edzőtáborba sokat jártunk. Ott persze sok olimpiai vagy világbajnokkal találkoztunk. Volt, hogy edzés után néztük az edzéseiket; Kozma István birkózó, az asztaliteniszező Klampár és Jónyer felejthetetlen élményeim.
A fizikai-erőnléti felkészülésen kívül volt abban az időben valamilyen speciális étrend?
A két edzés között kaptunk ebédet. Vacsorát is kaptam, volt, hogy háromszor ettem krumplifőzeléket, olyan éhes voltam. Hétközben megettem mindent. Edzés előtt nem. Tele dönivel nem lehet ugrálni! Meccs előtt 5-6 órával erőlevest és natúr szeletet ettem, amire két tojást rányomtam. Esetleg csokoládét a hátralevő időben. Az öltözőben még kaptunk vitaminport.
A Tatabányának jól ment akkoriban!
Abban az időben a bajnokságban is úgy általában jól szerepeltünk. Az MNK ezüstérem után (1972) két Közép-európai kupát is nyertünk: 1972/73-ban és 1973/74-ben címvédőként.
„A csapat az 1973-as döntőben így állt fel: Csepecz – Hernádi, Kovács I., Laczkó, Horváth L. – Horváth F., Göröcs (Arany) – Szabó, Takács (Zöldi), Kőműves, Nagy.”
Kik voltak az ellenfelek?
Első évben a Dinamo Zagreb, a Bologna, és a címvédő Čelik Zenika a döntőben (egyetlenegy vereséggel az oda-visszavágókon), aztán a Bregenz Vorarlberg, a Lanerossi Vicenza, a döntőben pedig a ZVL Zilina csapatokat győztük le (az oda-visszavágókon vereség nélkül).
Van emlékezetes mérkőzése, amit szívesen megemlítene?
Van több is. Például egy Tatabánya-Videoton meccs. Karsai rúgta a tizenegyest. Kihagyta. Megfogtam. Karsai ábrázata nem volt mihez fogható. Utólag sajnáltam őt emberileg. Nyertünk 1-0-ra, és a Videoton így nem lett bajnok. A „szomszéd várral” nagy csaták voltak, kint volt 14 000 ember. A második Közép-európai kupasorozatunkban, Vicenzaban is nagyon jól védtem. 1-0-ra nyertünk idegenben. Bolognában pedig ugyanígy volt még az első sorozatban, 2-1-re nyertünk. Hozzáteszem, ragyogó pályákon játszottunk. Azokhoz a pályákhoz képest a mieink itthon… pedig általában aránylag jó pályáink voltak… De azok! Osztálybeli különbségek voltak a pálya talaját tekintve: nem voltak hullámosak, jó minőségű fű volt.
Pályafutása alatti teljesítményét egyenletesen jónak és megbízhatónak tartják. Gondolom, azért voltak nehézségei is.
Voltak sérüléseim. Egy komolyabb sérülésem is Tatabányán. Addigra Lakat Tanár úr elkerült tőlünk, és Gelei lépett a helyére. Nem nagyon védtem a sérülés miatt, és a sikeres évek után a csapatnak sem ment ebben az időben. A ’79-80-as szezon végén 13 meccsen nem kaptunk ki, a kieső helyről 5. helyig vittük, a vidék legjobbja címmel. Nagy menetelés volt.
Nem panaszkodom. Az Újpest volt kapusa, Szentmihályi Antal (olimpiai győztes) is volt edzőm, majd megint Lakat Tanár úr, akivel a legjobb helyezést, a bajnoki ezüstöt elértük. 155 meccsem volt Tatabányán. Aztán jött a Vasas.
Miért váltott?
Megint sérült voltam, újabb edzőváltás volt (jött Dalnoki Jenő), szállingóztak a fiatalok, én 30 voltam, és a Vasastól pont meg is keresett Doktor István, a technikai vezető; Mészáros Ferenc, a kapusuk Portugáliába ment. Leboniczky Imre mögé hívtak másodiknak, de ez nem zavart. Vagány társaság volt: Váradi, Zombori, Komjáthy, Izsó, Farkas Tibi… – jó csapatunk volt, de a végére kipukkantunk, majdnem kiestünk. Török Peti nagy cimborám volt. Rácz, Kiss Laci, Hegedűs Béla, Halász Pisti – ő már korábban is csábított.
A Tatabányai Bányász, a Vasas és a Nyíregyházi VSC csapataiban 198 NB I-es mérkőzésen állt a kapuban. Aztán Dorogra hívták. Így játszott mindhárom Nemzeti Bajnokságban. Érezhető volt a különbség?
Hát, hogy is mondjam? Az NB I melegebb volt… az NB III meg azért volt meleg, mert nem voltak általában annyira képzettek a játékosok, és nem tudta az ember, hogy mit akarnak csinálni.
Figyelemmel kíséri a hazai labdarúgást?
Nagyjából igen. A magyarok például az NB I-ben hasonló kvalitásúak, ezért nem értem, miért kell egy év után meneszteni egy edzőt. Leginkább a német bajnokságot kedvelem. Ott kimondottan a Lipcsének drukkolok. Főként Gulácsi miatt. A Hertha sajnos most gyengélkedik.
Hosszú pályafutást tudhat maga mögött.
Még negyvenöt évesen is védtem: Sárisáp után Pilisszentivánon, Perbálon, NB III és megyei szinten. Sárisápon, Pilisszentivánon is volt búcsúmeccsem. Előzőn a Vasas szerepelt, utóbbira eljöttek Tatabányáról Csapó Karcsiék öten-hatan, sőt Bognár Gyuri (volt válogatott). Kétszer voltam az év kapusa, egyszer második az újságírók szavazatai alapján, voltam a fordulók legjobbjai között. Mit mondhatnék? Nehéz volt abbahagyni.
Tatabányán jó szívvel emlékeznek Csepecz Jánosra, aki a Dorogi FC Örökös Tagja, és az én Vasasom elnyűhetetlen gombfoci-kapusa.
SzBZ
Legutóbbi hozzászólások